A szülők gyakran esnek abba a hibába, hogy ami kimaradt a saját gyerekkorukból, azt saját csemetéjükre próbálják erőltetni. Pedig hiába szeretnénk, ha a gyerekünk megtanulna valamilyen hangszeren játszani, ha a sport a mindennapjai része lenne, vagy csak azt, ha megmosná a fogát minden este, ha a szülő nem mutat példát ezen a téren. Legalább olyan fontos ugyanis, mit lát tőlünk a gyermek már kiskorát, minthogy milyen értékeket próbálunk szóban átadni neki. Tehát legtöbb esetben nem elég pusztán gitárórára járatni a gyereket, vagy papolni neki az egészséges étkezésről, hanem jó példával kell elől járni.
A gyerekek nem egyszerűen hallgatják, amit a szüleik mondanak, hanem folyamatosan figyelik is őket. A családi környezetben látott viselkedések, szokások és reakciók természetes mintává válhatnak számukra, különösen a kisgyermekkorban, amikor még rengeteget tanulnak utánzással. Ez nem jelenti azt, hogy minden gyermek pontosan olyan lesz, mint az édesanyja vagy az édesapja, de az otthon látott példa jelentős szerepet játszhat abban, mit tekint természetesnek, érdekesnek vagy követendőnek. Éppen ezért sokszor többet ér egy közös program vagy egy mindennapi szokás, mint egy újabb magyarázat arról, hogy mit „kellene” csinálnia.
Ha a könyv természetes része az otthonnak
Az olvasás az egyik legjobb példa arra, hogy a szülő saját viselkedése hogyan teremthet mintát. Egy kisgyerek számára egészen más jelentést hordozhat egy könyv, ha azt látja, hogy az édesanyja vagy az édesapja esténként leül olvasni, mint akkor, ha csak azt hallja, hogy „többet kellene olvasnod”. A könyv ebben az esetben nem kötelező feladatként jelenik meg, hanem olyan tevékenységként, amelyre a felnőttek is szívesen szánnak időt. Több kutatás szerint a szülők olvasás iránti pozitív viszonya összefügg a gyermekeik esetében olvasás élvezetével serdülőkorban.
Már egészen kicsi korban számít az is, hogyan zajlik a közös mesélés. Egy kutatásban például azt találták, hogy az egy- és két és fél éves kor közötti szülő-gyerek könyvolvasás mennyisége a későbbi szókincscsel, szövegértéssel és az olvasás iránti belső motivációval is összefüggött, más szülői beszélgetések és több háttértényező figyelembevétele mellett is.
A lényeg azonban nem az, hogy a szülő minden este egy bizonyos számú oldalt teljesítsen, hanem hogy a gyerek megtapasztalja: az olvasás lehet közös, örömteli és természetes része az életnek. Ha pedig később azt látja, hogy a szülei könyvet, újságot vagy magazint vesznek a kezükbe a telefon helyett, az szintén azt üzeni, hogy az olvasásnak van helye a mindennapokban.
A sport szeretete is sokszor otthon kezdődik
Hasonló a helyzet a sportolással is: hiába próbáljuk a gyereket azzal sportszeretetre nevelni, hogy mindenféle különórákra járatjuk, mi viszont nem sportolunk semmit a mindennapokban. Egy gyerek számára nem feltétlenül az lesz a döntő, hogy milyen edzésre fizeti be a szülő, hanem az is, hogy otthon mit lát: anya futni jár, apa kerékpározik, a család hétvégén kirándul, együtt fociznak a parkban, vagy éppen megnéznek egy közvetítést. Ha a mozgás természetes része a családi életnek, a gyerek könnyebben tekinthet rá olyan tevékenységként, amely örömet és közösségi élményt ad, nem pedig újabb kötelezettségként.
Ezt kutatások is alátámasztják. Egy több ezer, 10–12 éves európai gyereket vizsgáló kutatásban a szülői példamutatás, valamint a családi támogatás több formája is pozitív kapcsolatban állt a sportban való részvétellel. Egy újabb, hosszabb távú svájci kutatás pedig arra jutott, hogy a szülők fizikai aktivitása későbbi időpontban is összefüggött a gyerekek mozgásával, vagyis a szülői minta nem feltétlenül csak gyermekkori hatást jelent.
A közös sport ráadásul azért is különösen jó minta, mert nem azt közvetíti a gyereknek, hogy a mozgás valami olyan dolog, amit kizárólag azért kell csinálnia, mert „egészséges”. Egy közös biciklizés, úszás, focizás vagy túrázás egyszerre jelenthet mozgást is, de emellett közös játékot, kikapcsolódást és együtt töltött időt is. Ha pedig a gyerek látja, hogy a szülő maga is élvezi ezeket a tevékenységeket, sokkal könnyebb számára pozitív élményhez kötni a sportolást.
A közösségi élményeket is lehet tanulni
Az egyik legjobb példa a közösséghez való tartozásra a szurkolói lét, azon belül is a labdarúgás szeretete, mint összekötő kapocs. Sok családban már egészen kicsi korban megvan a saját csapat, a közös meccsnézés, a stadionlátogatás vagy éppen az a rituálé, hogy a hétvégi mérkőzés idején mindenki leül a televízió elé. A gyerek először talán még azt sem tudja, miért fontos egy-egy mérkőzés, később azonban megtanulja a szabályokat, felismeri a játékosokat, és megérti azt a közösségi élményt is, amely a szurkoláshoz kapcsolódik.
Abból válik jó eséllyel felnőttként aktív szurkoló, akinek legalább az egyik szülője átadta a szurkolói mentalitást. Akinek gyerekkorában családi program volt a meccsnézés, akinek az apja elmagyarázta kiskorában mi a lesszabály, vagy az uefa koefficiens, és otthonosan érezte magát a szurkolói közösségben, az jó eséllyel felnőttként sem hagy fel a szurkolással.
Persze itt sem arról van szó, hogy a szülőnek mindenáron ugyanazt a csapatot vagy sportágat kell megszerettetnie a gyerekkel, amit ő szeret. A lényeg inkább az, hogy legyen lehetősége megismerni azt az örömöt, izgalmat és közösségi élményt, amit a szülő maga is átél. Lehet, hogy a gyerek végül másik klubnak szurkol, másik sportágat választ, vagy egyáltalán nem lesz belőle lelkes szurkoló, de lelkesen csatlakozik majd saját érdeklődése alapján más közösségekhez, mert ismeri az élményt, amit a közösségek nyújtani tudnak.
A zene is könnyebben megszerethető, ha nem csak tananyag
A zenei nevelésnél szintén sokat számíthat, hogyan jelenik meg a zene a család életében. Ha a szülők időnként énekelnek, zenét hallgatnak, koncertre mennek, táncolnak a nappaliban, vagy akár csak elővesznek egy hangszert, a gyerek számára a zene nem kizárólag zeneórához vagy kötelező gyakorláshoz kötődik. Egészen más érzés lehet úgy elkezdeni zongorázni, gitározni vagy fuvolázni, hogy a gyerek otthon már korábban is azt látta: a zenélés örömet és közös élményt jelenthet.
Ezért az sem feltétlenül probléma, ha a szülő maga egyáltalán nem tud zenélni. Lehet közösen énekelni, ritmust tapsolni, zenét választani egy hosszabb autóúthoz, vagy akár együtt felfedezni különböző előadókat és műfajokat. A gyereknek azt érdemes megmutatni, hogy a zene nem egyetlen helyes formában létezik, és nem csak akkor van értéke, ha valaki hibátlanul játszik egy hangszeren. Ha a szülő kíváncsian áll hozzá, azzal azt is megtanítja, hogy új dolgokat felnőttként is lehet kipróbálni.
A hangszeres tanulás esetében pedig különösen fontos, hogy a szülő ne kizárólag az eredményt figyelje. Lehet, hogy a gyerek nagyon jól fejlődik, halad, de közben nem élvezi, amit csinál, csak meg akar felelni. Ha viszont a szülő néha leül a gyerek mellé, meghallgatja, amit gyakorol, és együtt örülnek egy-egy új dal megtanulásának, a zenélés sokkal inkább saját élménnyé válhat.
Még az étkezési szokásokból is sokat visz magával
A családi minta olyan területen is működik, amelyre a szülők talán kevésbé gondolnak: az étkezésben. Egy kisgyerek nemcsak azt figyeli, mit tesznek elé az asztalra, hanem azt is, hogy a felnőttek mit esznek, hogyan beszélnek az ételekről, és milyen hangulatban zajlanak a közös étkezések. Ha a gyerek azt látja, hogy a szülő jóízűen megeszi a zöldséget, gyümölcsöt vagy egy számára korábban ismeretlen ételt, az egészen más üzenet, mint amikor ugyanezt az ételt a felnőtt fintorogva, de a gyereknek kötelező jelleggel kínálja.
A kutatások szerint a szülői étkezési minta összefügghet a gyerekek étkezési viselkedésével és ételválasztásával. Egy vizsgálatban például azt találták, hogy a szülők által modellezett egészségesebb étkezési szokások kapcsolatban álltak a gyerekek étrendjének jobb minőségével, miközben a szülők akaratlanul a kevésbé egészséges nassolási szokásaikat is átadhatták. Más kutatásban azoknál a gyerekeknél, akik gyakrabban látták szüleiket gyümölcsöt és zöldséget enni, nagyobb eséllyel teljesült a napi ajánlott mennyiség.
Ez különösen fontos felismerés lehet azoknak a szülőknek, akik szeretnék rávenni a gyereküket az egészségesebb étkezésre, miközben saját maguk egészen mást csinálnak. Nehéz hitelesen azt mondani, hogy „egyél zöldséget”, miközben a gyerek azt látja, hogy a felnőttek tányérján szinte soha nincs belőle. Nem kell azonban tökéletesen étkezni ahhoz, hogy jó példát mutassunk. Már az is sokat jelenthet, ha a család együtt ül asztalhoz, többféle ételt kipróbál, és az egészségesebb választások nem büntetésként vagy kötelezettségként jelennek meg.
A szájhigiéna is a jó példával kezdődik
Még egy olyan hétköznapi szokásnál is számíthat a szülői példa, mint a fogmosás. A kisgyereknek hiába magyarázzuk el újra és újra, hogy miért kell reggel és este fogat mosni, ha közben azt tapasztalja, hogy a szülők ezt néha kihagyják, sietve elintézik, vagy egyáltalán nem tartják fontosnak. A gyerek számára a felnőtt viselkedése gyakran hitelesebb, mint az utasítás.
A kutatásokban is megjelent a szülő és a gyerek fogmosási szokásainak hasonlósága. Egy 126 gyereket és szüleiket vizsgáló tanulmány többek között a fogmosás gyakoriságában, időtartamában és módjában is kapcsolatot talált a szülői és gyermeki szokások között. Más kutatások szerint a szülő által irányított, illetve támogatott fogmosás a kisgyermekeknél jobb szájügyi eredményekkel is összefügghet.
A rossz szokásokat is ellesik, nem csak a jót
A szülői példamutatásnak van egy kevésbé kellemes oldala is: a gyerek nem kizárólag a kívánt szokásokat figyeli. Ugyanúgy észreveszi, ha a szülő folyton a telefonját nézi, ha minden apró problémára dühösen reagál, ha rendszeresen panaszkodik, ha lenézően beszél másokról, vagy ha stresszhelyzetben elveszíti a türelmét. Ezeket ugyanúgy megtanulhatja természetes viselkedésként, mint azt, hogy este könyvet veszünk a kezünkbe vagy hétvégén kirándulni indulunk.
Éppen ezért a jó példamutatás nem azt jelenti, hogy a szülőnek tökéletes emberré kell válnia. Sokkal inkább azt, hogy érdemes tudatosítani: a gyerek előtt a hétköznapi viselkedésünk is nevelés. Ha hibázunk, azt is lehet példamutató módon kezelni, például bocsánatot kérni, beismerni, ha türelmetlenek voltunk, vagy megmutatni, hogyan oldunk meg egy konfliktust. Ezzel a gyerek nem azt tanulja meg, hogy hibázni tilos, hanem azt, hogy a hibákat fel lehet ismerni és helyre lehet hozni.
