Szeretnék megosztani Veletek néhány gondolatot, melyek talán közelebb hoznak néhány szülőt ehhez az egyre népszerűbb és ezzel együtt – hobbiszinten – egyre elérhetőbb sporthoz.
Számos visszatérő vásárlónkat ismerem már, akik hosszú időt töltenek el nálunk a lovaglás részlegen. Nézelődnek, kérdeznek, próbálgatnak, beszélgetünk. Rengeteg a kezdő, lelkes amatőr. Soknak csak úgy csillog a szeme, amikor elmesélik, hogy túl vannak az első vágtán… Félfüllel azonban több ízben hallani, hogy egy-egy gyerkőc -jellemzően kislány- hangosan kifakad, amikor a lovas felszerelések felé tévedve a szülei hirtelen -kis időt sem hagyva- továbbterelik, mert ugye „Sietünk!” , „Kell az úszócucc, jársz már táncolni, röpizni, ide-oda”, meg „drága”. Summa summarum sokszor hallom azt, hogy „Gyere kislányom, úgysem fogsz lovagolni.” Vagy hogy „Persze, mindjárt lovat is veszünk, nem?”. Ennek kapcsán szeretnék megosztani Veletek néhány gondolatot, ami eloszlatja ezt a tévhitet és talán közelebb hoz néhány szülőt ehhez az egyre népszerűbb és ezzel együtt -hobbiszinten- egyre elérhetőbb sporthoz. Ma már egyre több sportágat lehet kipróbálni egy átlagosnak mondható általános- vagy középiskolában is, néhány évtizede ez messze nem így volt. Nem is volt ilyen sok lovarda, ennyi féle foglalkozás, ilyen rengeteg lehetőség sem mint ma. Persze ezt az látja, aki alaposan körbeérdeklődik, ellátogat néhány lovardába, szippant egy kis lószagot, megsimogatja a boxokból kikandikáló lovak fejét, ad nekik egy kis almát, répát… és kérdez! Mert kérdezni lehet!
Próbáld ki!
Emellett pedig a lovaglást ki lehet próbálni akár egyetlen alkalommal is és akkor a gyereknek lesz egy ilyen élménye is, amire – ha jó hangulatú, kezdő szintű, minőségi (!) oktatást kapott– egész életében emlékezni fog. Halkan megjegyezném, hogy velem is így volt ez. Nem ad-hoc jött a lovaglás ötlete, amikor hivatást kerestem… anno egy közel tíz éves emlékhez nyúltam vissza, egy ma már tizennyolc évvel ezelőtti egyszeri félórás futószáras oktatáshoz, amire egy nyaralás alkalmával beszéltem rá édesapámat. Az oktatást egy régivágású, hozzáértő lovasember tartotta valahol a Szigetközben. Utána egy hétig nem tudtam behajlított lábakkal aludni. Ha tudnám, hogy ki volt az, ennyi év távlatából megköszönném neki. Ha megtalálom a videót erről az óráról, esküszöm, megosztom Veletek! Mert ez után az óra után sok évig nem ültem lóra, de ez az élmény akkor és ott adott annyit, hogy amikor választ kerestem arra a kérdésre, hogy „mikor voltam igazán felhőtlenül boldog életemben?” ez ugrott be elsőre. Pedig nem vásároltam hozzá semmilyen lovas felszerelést, és eleinte nem is kell. Kobakot a legtöbb lovarda biztosít, melegítőnadrágja mindenkinek van, egyetlen fontos dologhoz ragaszkodnak az igazán felelősségteljes oktatók ezen kívül: olyan lábbelit szoktunk javasolni, aminek van egy pici sarka, biztonsági okokból. Egy ilyen óra messze túlmutat azokon a néhány perces, lépésben történő lovacskázásokon, amikre a vidámparkokban, cirkuszokban, vásárokban van lehetőség. Ugyanakor sokan látogatnak el a lovardába ilyen rövidke élmények hatására is, mert már ennyi idő is elég, hogy megérezzék azt a bizonyos érzést, amit bizony nem lehet elmondani. Ahhoz FEL KELL ÜLNI. Azt szokták mondani, hogy a lovaglás vagy magával ragad egy életre, vagy teljesen hidegen hagy, középút nem nagyon van. A magam részéről ezzel a mondattal teljesen egyetértek. És ti? Melyik tábort erősítitek?
